Erzsébet utalvány elfogadóhely

MKB Széchenyi Pihenőkártya elfogadóhely

OTP Széchenyi Pihenőkártya elfogadóhely

K&H Széchenyi Pihenőkártya elfogadóhely

Hungarycard - Magyar Turizmus Kártya 2014

Bodrogi Gyula a Roosevelt téri Halászcsárdában

Bodrogi Gyula a Roosevelt téri Halászcsárdában
Untitled Document

Köszöntjük a Roosevelt téri Halászcsárda honlapján!

Hazai halaink

Amur
Balin
Csuka
Dévérkeszeg
Harcsa
Márna
Paduc
Ponty
Sügér
Süllő

Amur

Leírás

Előfordulása
Kína északi részén és Szibériában őshonos. Nevét az Amur folyóról kapta, Oroszország és Kína határfolyójáról, melynek középső és alsó szakaszán elterjedt. Tipikusan folyóvízi, ott is a meder mély, gyors sodrású részein tartózkodik legszívesebben.

Megjelenése
Rendkívül izmos, nagytestű, torpedó alakú hal. Szája félig alsó állású, nagy szemei alacsonyan ülnek, ajkai vaskosak, bajusza nincs. Háta zöldesbarna, oldala a pikkelyek fekete kontúrja miatt szürkésezüst, hasa sárgásszürke színű. Úszói kissé vörhenyesek. A tejesek mellúszói tavasszal, a test felőli oldalukon érdes tapintásúak. A méteresre megnövő amur maximális tömegét 25-30 kg-ra becsülik, általában 4-10 kg-os példányok kerülnek a halászok hálóiba.

Életmódja
Melegkedvelő faj, de alkalmazkodik az alacsonyabb hőmérséklethez is. Növényevő, édesvízi hal, föleg fonalas algákat, lágyszárú hínárféléket, idősebb korában a nádat és különféle vízinövényeket eszik. Vannak kivételek amiket szinte sohasem eszik mint például a sás a sulyom és a vízi tök. Vízi növényből naponta akár testtömege 140%-át is képes elfogyasztani (ez az adat a száraz növény nedves/élő állapotában sokkal több) de természetesen minél melegebb a víz, annál gyorsabb a tápanyagcseréje is.

Szaporodása
A víz melegsége befolyásolja a fejlődését, a trópusokon hamarabb válik ívaréretté. Normál körülmények között 4-5 évesen ivarérett ez hidegebb vizekben kitolódhat 6-8 éves korára is. Május-júniusban folyók, homokos, sóderes talajára rakja le ikráit. Az ikrák kelési ideje 32-40 óra, amennyiben megfelelő hőmérsékletű a víz (27-29 Celsius). Az apró halivadékok eleinte apró állatokal táplálkoznak és 6-10 cm hosszú korukban térnek át a növényi eredetű táplálék fogyasztására.

Felhasználás
A világ szinte minden részén felhasználják tavak, tározók, csatornák vízinövényektől való megtisztítására. Magyarországon és az USA-ban is 1963-ban honosították meg. Bár folyóvízi hal, ázsiai importja óta azonban jól alkalmazkodott állóvizeinkhez is, amit tenyésztési eljárásokkal is segítettek, és kidolgozták mesterséges megtermékenyítésének módszereit, ami azért vált szükségessé, mert eredetileg csak folyóvízben ívik. Növényevő faj, lárvái az első hetek zooplankton- és szúnyoglárva-fogyasztása után hamar rátér szinte minden vízinövény fogyasztására. Ez adja gazdasági jelentőségét is, mivel gyors és gazdaságos növekedése, jó húsminősége mellett a túlszaporodott vízinövényzetű tavak tisztítására használják. Túlszaporodása esetén azonban nagy károkat okozhat a nádasokban, ami más fajok gyakori ívóhelye.

Horgászata
A hagyományos pontycsalik többségével fogható, általában pontyozás közben akad horogra. Csaliként szóba jöhet főtt kukorica, különféle gyurmák, giliszta, de még zöld növények, nádlevelek is. Horgászatához nagy teherbírású készség használata indokolt. Szinte kihúzatja magát de, a parttól egy 2 méterre mint a torpedó úgy megy.

Magyarországi előfordulása
Öreg-Duna, Mosoni-Duna, Duna, Rába, Marcal, Rábca, Által-ér, Zala, Sió, Sárvíz, Kapos, Dráva, Mura, Tisza, Öreg-Túr, Szamos, Bodrog, Keleti-főcsatorna, Nyugati-főcsatorna, Sajó, Zagyva, Hármas-Körös, Kettős-Körös, Hortobágy-Berettyó, Sebes-Körös, Berettyó, Fekete-Körös, Fehér-Körös, Maros, Balaton, Kis-Balaton, Fertő, Velencei-tó, Tisza-tó.

Rekordok

A hazai amur horgászrekord 40,50 kg (1993).

Magyar nevek

amuri kele, fehér amur, fű hal, fűponty, zöldponty

 

Balin

A balin (Aspius aspius) a csontos halak (Osteichthyes) főosztályába a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályába a pontyalakúak (Cypriniformes) rendjébe és a pontyfélék (Cyprinidae) családjába tartozó faj. Egyéb nevei fenekeszeg, kapókeszeg, őnhal, ragadozó őn, villámkeszeg.

Előfordulása
Európa nagyobb folyóiban és a Volgán, csatornákban és állóvizekben honos. Nyílt vizekben csapatosan él. A balin valamennyi nagyobb folyó, illetve állóvizünkben megtalálható (Duna, Tisza, Körösök, Balaton, Velencei-tó, Tisza-tó). Nyíltvízi ragadozó hal, zsákmányát a felszín közelében ragadja meg. Folyókban kedveli az erősebb áramlású részeket, kőruganyok, kőgátak a sodrását, illetve duzzasztóművek oxigén dús alvizét. Tavakban elsősorban a nyíltvízen tartózkodik, innen rabol a nádtisztásokon bandázó kishalakra. Sokszor csapatokban vadászik, egy nagyobb balincsapat bekerítve ront rá a kishalakra.

Megjelenése
Teste torpedó alakú, áramvonalas. Színe, hátoldalon grafitszürke, oldalán ezüstösen csillogó, hasa fehér. Teste kissé síkos, borét apró pikkelyek fedik. Úszói erőteljesek, nagyok, főleg a farok úszó, amely e vízben a gyors haladást teszi lehetővé színük palaszürke. A hátúszója nagy első sugara kemény, ha a balin a felszín közelében úszik, gyakran kilátszik a hátúszó hegye a vízből, mintegy barázdát húzva. Innen lehet tudni, hogy a balin a felszín közelében vadászik. Feje nagy, szájnyílása csúcsba nyíló, mélyen bevágott, alsó ajka kampósan végződik. Mivel fogai nincsenek, áldozatát egyetlen szippantással nyeli el, sőt előfordul, hogy a balin az orrával kiüti a vízből a kishalat, s mikor az bódultan visszaesik, akkor kapja el. Érzékszervei rendkívül fejlettek, oldalvonala kitűnően érzékeli a vízben a rezgéseket, szeme nagy szemgyűrűje citromsárga.
Testhossza 70-80 cm is elérheti. Legnagyobb testsúlya 6-7 kilogramm.

Életmódja
Az ikrából kikelt ivadék az első napokban planktonikus szervezeteket fogyaszt, később áttér az alsórendű rákokra (Diatoma, Gammarus pulex, Daphnia). Ezután főleg vízre pottyanó rovarok és kisebb halivadékok szerepelnek étlapján, csak később tér át a ragadozó életmódra. Kis halakra, elsősorban küszökre vadászik,de a kifejlett példányok ragadozó mivoltuk ellenére szívesen fogyasztják a vízbe eső rovarokat és lepkéket is.Főleg tiszavirágzáskor figyelhetünk meg nagy balincsapatokat, amint a víz felett repülő kérészt kapkodják.

Szaporodása
3-4 éves korában válik ivaréretté. Márciusban kezdi az ívást. Sóder- vagy homokpadokra, esetenként gyökerekre rakja 300-400 000 ragadós ikráját.

 

Csuka

A csuka (Esox lucius) a csontos halak (Osteichthyes) osztályának a csukaalakúak (Esociformes) rendjéhez, ezen belül a csukafélék (Esocidae) családjához tartozó faj.

Előfordulása
Európában, Oroszországban és Észak-Amerikában honos. Az Alpokban 1500 méterig felhatol. A Balti-tenger brakkvizeiben is él. Magyarország vizeiben is honos ragadozóhal.


Megjelenése
Teste hosszúkás, erőteljes, színe halvány ezüst-aranyostól az olajzöld alapon arany foltos változatokig terjedhet, finoman pikkelyezett, halványan csíkozott, erős hátúszója teste hátsó részén van. Szája hosszúkás, lapított, mélyen vágott, kemény, alsó állkapcsa túlér a felsőn. Szájában tűéles fogak helyezkednek el. A hím testhossza maximum 100 centiméter, a nőstényé maximum 150 centiméter.

Életmódja
Télen nem vermel, így a csuka lékből is horgászható. Kiválóan lát a vízben, szeme rendkívül érzékeny. Tápláléka vegyes, szinte mindent megeszik, ami a vízben él, mozog. Főként apróhalat (például keszegeket), nemeshalak nálánál kisebb példányait, azonkívül a fiatal víziszárnyasokat, valamint rákot, békát, sőt kígyót és a vízbe merészkedő apróbb emlősállatokat is elkapja. Kedvence mégis a küsz, amelyből töménytelen mennyiséget képes elfogyasztani. Saját faját sem kíméli; a nagyobb csukák felfalják a kisebbeket, a szülők saját gyermekeiket, az egyívású kis csukák között pedig a növésben elmaradtak hamar az erőteljesebben fejlődő testvéreik konyhájára kerülnek. Ha úgy hozza a helyzet, a vízből kiugorva még a nagyobb rovarokra, például szitakötőkre, kérészekre is rárabol. Falánk ragadozó, áldozatára lesből, takarásból támad, a táplálékállat elragadása rendkívül gyors, és a csuka nem hibázik. Szájából, kissé hátra, befelé hajló fogai közül gyakorlatilag nincs menekvés. A zsákmányhalat a farkánál kapja el, majd megforgatja a szájában, és fej felől nyeli el. Gyomornedve olyan erős, hogy a lenyelt acélhorgot is képes elbontani, megemészteni.

Szaporodása
Ívása február-március körülre esik, amikor is a sekély partmenti, növényekkel, gyökerekkel sűrűn benőtt helyeken rakja le ikráit. Az ikra körülbelül 3 milliméter átmérőjű és ragadós. A nőstények testkilogrammonként 40 000-45 000 ikrát raknak. A pár nap (10-30 nap) múlva ezekből kikelő lárvák életük első szakaszát itt a sekélyben töltik, ahol először zooplanktonokra, majd kisebb vízibolhákra és egyéb ízeltlábúakra vadásznak. 3-5 centiméteres korukban kezdenek el a mélyebb, de növényekkel sűrűn benőtt részekre húzódni, majd átállnak a főként apróhalakból álló táplálkozásra.

Horgászata
Horgászatánál drótelőkét kell alkalmazni, mert a fogai átmetszik a műanyagzsinórt, a zsákmányejtés esetén a horog szájfeszítő segítségével távolítható el, mert a harapása veszélyes. Nagyobb példányai esetlegesen, ritkán fürdőzőket is megharaphatnak, sekélyebb vizekben. Nyáron kedveli az álló, illetve lassan folydogáló holtágakat. A felmelegedett vizekben nyáron bőséges táplálékhoz jut, az apróhalakat szívesen fogyasztja kedvére. növekedése ilyenkor gyors, 5 nyaras korára elérheti az 5 - 8 kilogramm méretet is.
Emberi táplálékként kedvelt, rendkívül tiszta, fehér húsú, ízletes, de szálkás hal. Húsminőségét befolyásolhatja a víz tisztasága, melytől kedvezőtlen esetben iszapízűvé válik (a táplálékként elfogyasztott kishalak ízét veszi át).
Méretkorlátozás alá esik(országosan 40 centiméter, melytől helyenként eltérhetnek). Fogási tilalmi idő az ívás ideje, február 15-március 31.


Dévérkeszeg

A dévérkeszeg (Abramis brama) a csontos halak (Osteichthyes) főosztályába a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályába a pontyalakúak (Cypriniformes) rendjébe és a pontyfélék (Cyprinidae) családjába tartozó faj.

Előfordulása
Európában a gyorsabb folyású patakok és hegyi folyók kivételével szinte minden álló- és folyóvízben megtalálható, valamint Ázsiában, a Fekete-tengerben, a Kaszpi-tengerben és az Aral-tóban is előfordul.

Megjelenése
Testhossza 40-50 centiméter, de a 75 centimétert is elérheti. Átlagos testsúlya 1 kilogramm. Teste lapos és igen magas. Színe a hátán zöldesszürke, oldala csillogóan ezüstös, hasa fehér.

Életmódja
A meder mélyebb részein keresgéli szúnyoglárvákból, kagylókból, csigákból és csővájóférgekből álló táplálékát.

Szaporodása
3-4 éves korában válik ivaréretté. Április végétől június végéig a csendesebb vizű, sekélyebb öblökben vagy elárasztott réteken ívik. 100-300 000 ikrát rak le.


Európai harcsa

Az európai harcsa (Silurus glanis), más néven leső harcsa vagy egyszerűen harcsa a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) alrendjébe, a harcsaalakúak (Siluriformes) rendjébe és a harcsafélék (Siluridae) családjába tartozó faj.

Előfordulása
Közép- és Kelet-Európában és Ázsiában őshonos. Európa többi részén is megtalálható így Angliában is a betelepítése révén.[1] A magyarországi halfauna legnagyobb ragadozó hala, két métert is meghaladó példányai miatt.

Megjelenése
Teste többi hazai halunktól meglehetősen különbözik. Feje nagy, hát-hasi irányban erősen lapított. Száján a felső ajakon, a szájszeglet közelében 2 hosszú, alul 4 rövidebb bajuszszálat találunk. Szélesre nyíló szájában felül és alul rendkívül sok apró, kissé visszahajló, tűhegyes ránőtt fog helyezkedik el. Szemei kicsik, mégis a tapasztalatok szerint jól lát velük. Törzse rövid, hengeres, izmos farka hosszú. Színe alkalmazkodik a fenékhez, többnyire fekete, szürke, agyagos áradáskor akár sárga is lehet.

Életmódja
Többnyire társasan, a fenék közelében él, 5-20 fős csoportokban. Mindig lesből, főként éjjel támadó, rendkívül falánk ragadozó. Kisebb példányai főként hallal, rákokkal, piócákkal, puhatestűekkel táplálkoznak, a nagyobbak vízközelben élő kétéltűeket, emlősöket, vízimadarakat is zsákmányolnak. Rablásai rendszerint nem láthatóak, szürkületkor azonban sokszor hatalmas vízörvényeket keltő forgásaival kelti fel a szemlélődő figyelmét. Ilyenkor, sokszor szinte lassított felvételként mozogva jön a felszínre, gyakran látható a lassan mozgó állat hatalmas feje és teste is.

Szaporodása
Az ívással kapcsolatos magatartása érdekes, az ívóhelyen a hím testével körülfonja a nőstény hastájékát és kipréseli belőle az ikrákat, amelyeket nyomban megtermékenyít. Ivadékgondozó faj, az ikrák lerakása után a hím a vízinövényekből álló fészket kb. 3 hétig, az ivadék kikeléséig őrzi. Oxigénigénye alacsony, a vizek szennyezését jól tűri. Hazánkban fogott, hitelesen lejegyzett, eddigi legnagyobb példánya 112 kg, 227 cm.

Kárpát-medencei előfordulása
Kárpát-medence egyik legnagyobbra növő őshonos ragadozó hala, amelyet ízes, szálka nélküli húsa miatt sokan kedvelnek. Magyarországon megtalálható minden olyan folyóban és állóvízben, ahol előfordulnak mély, gödrös részek, bedőlt fák, kőrakások, elsüllyedt hajók, amelyek árnyékában a ragadozó biztosan rejtőzhet. A Duna-Tisza-csatornából albínó példányai is előkerültek.

 

Márna

A márna vagy rózsás márna (Barbus barbus) a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályának a pontyalakúak (Cypriniformes) rendjéhez, ezen belül a pontyfélék (Cyprinidae) családjához tartozó faj.
Több elnevezése is ismert, mint brána, harcsaponty, havasi márna, marcihal, marina, martikeszeg, merenne, nagymarci, márnahal, rózsahal, tótkeszeg, tótkecsege, zsidóhal, tótkecegi-zsidóhal és rózsa márna.
Európai elterjedésű gazdaságilag is jelentős, halászati és horgászati módszerekkel egyaránt jól fogható faj. Európában a sebezhető fajok közé sorolják, mert a duzzasztott folyószakaszokon ritkul az állománya. Magyarországon gyakori faj, mely tilalmi idő, méret- és mennyiségi korlátozás mellett horgászható.

Előfordulása
Európában a Pireneusoktól a Dnyeper vízgyűjtőjéig található meg és Magyarországon is őshonos. Elsősorban gyors vizű folyók lakója, homokos, kavicsos, márgás agyagos fenéken érzi jól magát. Főleg folyóvízi halként ismert, de azért előfordul a Balatonban is. A hegyvidéken nem hatol feljebb 900 méternél. Szereti a tiszta vizű részeket, de Johann Jakob Heckel tesz említést arról, hogy olykor tömegesen tartózkodnak a szennyvíz befolyók környékén.

Magyarországi élőhelyei
Magyarországon előfordul a Duna, a Mosoni-Duna, a Lajta, a Rábca, a Répce, a Rába, a Lapincs, a Pinka, a Strém, a Marcal, a Cuhai-Bakony-ér, az Ipoly, a Kemence-patak, a Morgó-patak, a Lókos-patak, a Fekete-víz, a Malom-patak, az Apátkúti-patak, a Sződi-patak, a Benta, a Zala, a Dráva, a Mura, a Kerka, a Lendva, a Tisza, az Öreg-Túr, a Szamos, a Kraszna, a Bodrog, Bózsva, a Keleti-főcsatorna, a Sajó, a Bódva, a Jósva, a Rakaca, a Hernád, a Vadász-patak, a Hármas-Körös, a Kettős-Körös, a Fekete-Körös, a Fehér-Körös, a Sebes-Körös, a Berettyó, a Maros, az áramló vizű nagyobb csatornákban és esetenként a folyók által táplált tavakban is.

Megjelenése
Kifejlett példányai testhossza 40-50 centiméter, de 70 centinél hosszabbra is megnőhet. Súlya 4-5 kilogramm és kivételesen elérheti a 10 kilogramm feletti kapitális nagyságot is. Megnyúlt, nagyjából hengeres testű hal, melynek a feje fölülről és a farokrésze oldalról enyhén lapított. Háta olajzöld, oldalt a hasa világoszöldes és fehérszínű, hátúszója tarka fehér és alsóúszója kékes ez utóbbi feketén beszegett, a többi úszója pedig rózsaszínű. Elvétve lehet találkozni aranymárnákkal is, melyeknek a testszíne az átlagtól eltérően sárgaszínű.[4]
A hátúszót 3 és 8-9, a mellúszót 1 és 15-17, a has úszót 2 és 8, az alsóúszót 3 és 5, a farok úszót pedig 19 sugár feszíti ki. Az alsóállású száj felső ajkán négy bajuszszál látható.
Alfajok [szerkesztés]
A folyami márnák több alfaját is leírták, amelyeknek az önállósága a mai napig szakmai viták tárgyát képezi.
Barbus barbus bocagei az Ibériai-félsziget északi és középső részén lévő folyóvizekben,
Barbus barbus plebejus Olaszországban,
Barbus barbus sclateri az Ibériai-félsziget déli részén Anadlúziában.
Barbus barbus borysthenicus a Dnyeszter, Dnyeper és a Bug vízrendszerében,
Barbus barbus macedonicus Dalmáciában a Vardar vízrendszerében
Barbus barbus bergi Bulgáriában.

Hasonló fajok
Legjobban közeli rokonához a petényi-márnához hasonlít, de annak hátúszójának elején nincs fogazott csonttüske és a farok alatti úszója hátrasimítva megközelíti vagy eléri a farokúszó tövét. Hasonló lehet még a keresztezésük által létrejött márna és Petényi-márna hibridek is. Ivadékkorban hasonlít a felpillantó küllőhöz és a homoki küllőhöz. Ezeknek csupán a szájszögletében találunk 1-1 bajuszszálat, a felső állkapcsuk elején nincs és a küllők oldalát nagyobb és sötétebb színjátszó foltok sora díszíti.[3]
Az alábbi táblázat a márna, a petényi márna, a felpillantó küllő és a homoki küllő határozóképletét tartalmazza.
Tudományos név Magyar név pikkelyképlet garatfogképlet úszósugár hátúszó úszósugár farokalatti
Barbus barbus márna
Barbus peloponnesius petényi márna
Gobio uranoscopus felpillantó küllő
Gobio kessleri homoki küllő

Életmódja
Életmódja miatt nevezik folyami márnának is és a folyóvizek mederfenekén akárcsak a ponty turkálva keresi táplálékát. Férgek, rovarlárvák, vízicsigák és egyéb gerinctelen állatok mellett, jelentős arányban növényi anyagokat is fogyaszt. A késő ősszel lehűlő vizekben kisméretű halakat is elfogyaszt.[3] Körülbelül ötéves kora körül éri el a 40 centiméteres legkisebb kifogható hosszúságot és ekkor testsúlya 1-2 kilogramm között mozog.

Szaporodása
3-5 éves korában válik ivaréretté. Ívása május-júniusra esik, egy-egy nőstény 3-15 ezer 2 mm átmérőjű, sárgás ikrát rak, mely jól tapad a meder aljzatához. Az ikrások testtömegenként 3000-9000 ikrát érlelnek ami más halfajokhoz viszonyítottan csekélynek mondható. A márna ivadékok 6-8 nap alatt kelnek ki. Ikrája mérgező ezért emberi fogyasztásra nem alkalmas.

Horgászata
Magyarországon a márna horgászata május 02. - június 15. között tilos és horgászidényben a kifogható legkisebb mérete 40 centiméter, valamint vizenként külön méretkorlátozás alá is esik. Rendkívül jó úszó és kiváló sporthal, melynek fogásához kitűnő reflex és kitartás kell. Horogra akadását követően kitartóan védekezik. Még a másfél-két kilogrammos példányok is próbára teszik a horgász minden ügyességét. Képes métereket is ugrani azért, hogy a horogtól megszabaduljon. Mivel a mederfenéken tartózkodik ezért fenekező szereléssel lehet jó eséllyel fogását remélni. Mindenevő halként, tetszés szerinti csalival lehet próbálkozni. A horgászok sajttal, kukoricával, gilisztával, csontival, lótetűvel, halszelettel, és sok más egyéni recept szerinti csalival fogják.

 

Paduc

A paduc vagy vésettajkú paduc (Chondrostoma nasus) a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályának pontyalakúak (Cypriniformes) rendjéhez, ezen belül a pontyfélék (Cyprinidae) családjához tartozó faj.

Előfordulása
Európa és Anatólia folyóvizeiben honos. Észak-Franciaországtól, a Rhône, Rajna és Duna vízgyűjtő területétől a Kaszpi-tengerig. A magyarországi folyókban gyakori.

Alfajai
Chondrostoma nasus borysthenicum
Chondrostoma nasus ochridanum
Chondrostoma nasus vardarense - ma már külön fajnak tekintik
Chondrostoma nasus variabile - ma már külön fajnak tekintik

Megjelenése
Alakja: Teste hosszú és hengeres, oldalról kissé lapos. Tömpe orra messzire előrenyúlik. Szája alsó állású haránthasíték; szarunemű alsó ajkának szegélye éles. Pikkelyei, melyekből 55-62 van az oldalvonal mentén, közepes nagyságúak. Hátúszója 12, farok alatti úszója 13-14 sugarú. Garatfogai egysorosak, kés alakúak, 7(6)-6.
Színezete: Hashártyája fekete. Színe a hátoldalon sötétzöld-barnászöld és lefelé világosodik. Hasa ívás idején vörhenyes csillogású. Mell- és hasúszói, valamint a farok alatti úszó a sárgáspirostól az ibolyakékig változik.
Mérete: Testhossza 25-40 centiméter, maximum 50 centiméter, testtömege 1-1,5 kilogramm körüli.

Életmódja
A vésettajkú paduc rajhal, rendszerint a fenék közelében, a gyengén elöntött kavicszátonyok felett tartózkodik; csak télen húzódik a folyó mélyebb részeibe. Lárvákkal, férgekkel, alsórendű rákokkal és algákkal táplálkozik.

Szaporodása
Ivarérettségét 2-3 éves korában éri el. Március-májusban ívik; ekkor a hím is és a nőstény is nászkiütéses. Az ívni készülő halak csapatosan vonulnak felfelé a folyóban. Egy nőstény körülbelül 50 000-100 000, 2 milliméter átmérőjű, ragadós ikrát rak a sekély vizű kavicspadokon. Az ivadékok 7 nap múlva kelnek ki.

Rokon fajok
Közeli rokon fajok: a Chondrostoma regium, amely Közép- és Kelet-Törökországban él, és a Chondrostoma cyri, amely a Kaukázustól délre eső folyókban található meg.

 

Ponty

A ponty (Cyprinus carpio) a sugarasúszójú csontos halak közé tartozó típusfaj, a pontyalakúak rendjének és a pontyfélék családjának névadója. Palearktikus elterjedésű halfaj. Eredeti őshazája Ázsia, valamint Európa keleti fele (Kelet-Európa és a Duna-medence), de tenyésztési céllal máshova is betelepítették, így ma már gyakorlatilag minden földrész édesvizeiben megtalálható. A mérsékelt égövi alföldi vidékek tavait és lassú vizű folyóit kedveli.

Elnevezései
A ponty szó eredete ismeretlen. A vadponty népi elnevezései: aranyhasú, babajkó, dunaponty, feketeponty, karcsúponty, nádiponty, nyurgaponty, pathal, potyka (= ?pontyka"), pozsár, sodrófaponty. Az állat tudományos neve a görög küprinosz (latinosan cyprinus) és latin carpio szavak összetétele (mindkettő jelentése ?ponty").

Megjelenés
Kifejlett közönséges tőponty
Színezetéről általánosan elmondható, hogy háta zöldes vagy barna, a has irányában világosodó, oldalt sárga, hasa fehér. Szája körül 2 pár bajuszszálat visel, az egyiket a felső ajakon, a másikat a szájszegletben. Szájának bőrredői teleszkópszerűen kinyújthatóak, ami az állat táplálkozását segíti a fenéken lévő táplálék felszedegetésekor. Uszonyaik közül a háti-, mell- és a farokalatti úszók első sugarai megvastagodtak, kemények, hátsó felületük fogazott.
Az európai ponty leggyakoribb vad változata, a közönséges tőponty kifejlett példánya eléri az 1 méter hosszúságot és 15-20 kg tömeget. A tőpontyból kitenyésztett nemes ponty jellegzetessége, hogy a háta többnyire magasan ívelt. A vad fajtákkal azonos a hosszúsága, a súlya viszont azokénak majdnem a kétszerese. Bőrén változó mennyiségű pikkelyt visel. A legkevésbé pikkelyezett a legismertebb fajta, a tükrös ponty vagy tükörponty, valamint a szinte teljesen pikkely nélküli bőrponty. Azonban hát-, farok- és hasalatti úszóiknál még ezek a formák is viselnek pikkelyeket.


Életmód
A ponty életmódjára (és rendszerint a többi pontyfélére is) az állandóan vándorló, folyamatos táplálékkereső életmód a legjellemzőbb. Jelenlétére nádasoknál a nádszálak lökésszerű mozgásaiból, nyílt vizeken a vízfelszínen megjelenő buboréksorból (túrás) következtethetünk. Kedveli a vízinövények fiatal hajtásait, az árvaszúnyog-lárvákat, víziászkákat, evezőlábú rákokat, de gazdaságokban a legkülönbözőbb növényi táplálékokra is rászoktatható. Elsősorban a jól felmelegedő, iszapos aljzatú, álló és lassan folyó vizeket kedveli. Jól alkalmazkodik a nagy egyedszámhoz, a hőmérséklet- illetve oxigéntartalombeli ingadozásokhoz, vízszennyezésekre nem érzékeny, szennyvíztisztítók utolsó fokozatában tenyészteni is lehet. A folyók erősen szennyezett szakaszain is megél, de magas zsírtartalmú szöveteiben számos toxikus anyagot halmozhat fel.


Elterjedés
Pontyok egy tóban
Európában a közönséges tőponty, Ázsiában a közép-ázsiai, kínai és délkelet-ázsiai vadponty a legészakibb területek kivételével mindenfelé általánosan elterjedt. Európa nyugati és északi országaiba a tőpontyot az eredeti dunai élőhelyéről telepítették be az elmúlt évszázadokban. A nemes pontyot mára azokra a földrészekre is betelepítették, ahol a ponty nem volt őshonos, így az amerikai földrészre, Afrikába és Ausztráliába.
Kárpát-medence [szerkesztés]
Az európai ponty a Duna és mellékfolyói egyik őshonos halfaja. A Kárpát-medence vizeiben a legnagyobb gazdasági jelentőségű halfaj és a legfőbb horgászhal. (Magyarországon a horgászok mintegy 80-85%-a pontyhorgász.)[1] Maximális mérete a régióban kb. 25-30 kg, hossza 1,2 méter.
A régióban a ponty három fő alakváltozata fordul elő, a tőponty vagy vadponty két típusa, valamint a nemesített ponty.
A nyurga ponty vagy magyar vadponty (Cyprinus carpio carpio morpha hungaricus) a Kárpát-medence vizeinek ősi vadon élő pontytípusa, amely csak itt fordul elő. Teste orsó alakú, megnyúlt, háta a tenyésztett változatokénál jóval alacsonyabb, aranyos pikkelyzetű, uszonyai vörösek. A nyurga ponty a veszélyeztetett állatfajták közé tartozik, a 20. században csaknem teljesen kipusztult. Változatai: tiszai nyurga ponty, geleji nyurga ponty, tatai acélos nyurgaponty stb.
A közönséges tőponty (Cyprinus carpio carpio morpha acuminatus) a Duna vízrendszerében a legelterjedtebb vadon élő forma. Pikkelyes, mérsékelten magas hátú tőponty. A természetes vizekben mára szintén megritkult. Változatai: balatoni sudár ponty, dunai vadponty, ráckevei dunai tőponty stb.
A tógazdasági mesterséges tenyészetekből kikerülő nemes ponty (Cyprinus carpio carpio morpha domestica) alkotja a régió jelenlegi pontyállományának közel 90%-át. Helyi fajtái igen sokféle megjelenésűek. Fajtaváltozatok: attalai tükrös ponty, biharugrai tükrös ponty, bikali tükrös ponty, dinnyési tükrösponty, szajoli tükrös ponty, hajdú T1 tükrös ponty, hajdú P1 pikkelyes ponty, hajdúszoboszlói tükrös ponty, hortobágyi tükrös ponty, hortobágyi pikkelyes ponty, varászlói tükrös ponty, mórichelyi tükrös ponty, nagyatádi tükrös ponty, szarvasi 215 tükrös ponty, szarvasi P34 pikkelyes ponty, P31 pikkelyes ponty, szegedi tükrös ponty, tatai aranysárga pikkelyes ponty, tatai palaszürke pikkelyes ponty, tatai hátpikkelyes tükrös ponty stb.


Hasznosítása
Koi díszpontyok
A ponty húsa igen kedvelt, jóízű, kissé szálkás. Az idősebb példányok azonban zsírosodásra hajlamosak.
Az első ismert pontytenyésztők az ókori rómaiak voltak, akik a halat a Duna vidékéről telepítették be Itáliába. Az ókori Ázsiában ezzel egyidőben a ponttyal közeli rokon aranyhal (Carassius auratus) háziállatként való tartása terjedt el.
A középkori Európában a ponty kedvelt böjti eledelnek számított. A keresztény szerzetesek számos országba elvitték, Nyugat- és Észak-Európa kolostoraiban pontyostavakat létesítettek. A 19. században tenyésztették ki az európai tógazdaságokban a mai nemes pontyot, amelyet 1877-ben Észak-Amerikában is meghonosítottak. Azóta világszerte számtalan fajtája alakult ki.

 

Sügér

A törzsfejlődés szerint a Perca nem három ágra tagolódik. Az észak-amerikai Perca flavescens (Mitchill, 1814) vonalra, az európai Perca fluviatilis (Linnaeus, 1758) vonalra, és az ázsiai Perca schrenkii (Kessler, 1874) vonalra. A Perca fajok közül az európai csapósügér volt az első, amelyet tudományosan leírtak. Ez Linné nevéhez fűződik, aki a kettős nevezéktan megalkotója (Systema Nature 1758, 10. kiadás). Mára ez a faj LR/lc - jelzésű, Red List Státust visel.

Történelmi visszatekintés
A sügér (Perca fluviatilis) népies nevei Herman Ottó összeállításában a következők: bules, dibbancs, dóber, dubár, dúber, dúbér, fésűshal, kandró, körmöshal, parcs, persli, rappihóhér, rétidurbincs, sígér, síngér, súdér, süget, sürge, süger, szolgabíró, möshal, paris, dübér, barsling.

A Perca nem általános jellemzése
Az első percák megjelenése az oligocén földtörténetikor (34 millió év) elejére tehető. A legrégebbi kövület Európából került elő, koruk, kb. 18 millió év (P. fluviatilis). Elterjedési területük szinte egész észak-Amerikát, Európát és Ázsiát felöleli. Talán mégis igaz lehet az "age and area" elmélet; mely szerint egy faj elterjedtsége egyenes arányban áll annak korával. (Egy kis területen elterjedt csoport lehet nagyon fiatal, vagy éppen ellenkezőleg, idős; kihalóban lévő). Az ide tartozó összes faj kivétel nélkül mind ragadozó hal. Az emésztőrendszerük egyszerű, ősi felépítésű; egy gyomruk és egy bélcsatornájuk van, amelyben savas közeg uralkodik. Csak a ragadozó halaknak van elkülönült gyomruk és bélcsatornájuk. Fejük nagy, a szájuk csúcsba nyíló, mindkét állkapcson apró fogak, un. sörtefogak ülnek. Hátúszójuk osztott. A két hátúszó közel van egymáshoz, de nem nőnek össze a hát közepén. Az első hátúszó jóval hosszabb, mint a második. A farkalatti úszó rövid, a szélük lekerekített. A faroknyelük hosszú, a farokúszó mélyen bemetszett. Testüket és a kopoltyúfedőt érdes tapintású, apró ctenoid pikkelyek borítják. Egy egyenes oldalvonaluk van.

Szaporodásbiológia
A Percidae öregcsaládban található összes fajra jellemzően, a percák is ivadékgondozók (fészekőrzők) és aljzatválasztók, a szaporodási formák 16. fitofil guildjébe tartoznak (Balon, 1978). Ikráikat egy kocsonyás anyagú füzérben a vízinövényekre, vagy víz alatti tárgyakra rakják. Az ikrák száma több ezer is lehet. Az ikrák ragadnak, a kikelt embriónak nincs ragasztómirigye.

Testfelépítése és felismerhetősége
A sügér a sügéralakúak rendjének és egyben a sügérfélék családjának egyik neme és egyben a névadója. Tipikus ragadozó hal. Főként farokúszójának köszönhetően, hosszabb távon is kitartó, jó úszó, amolyan vizek farkasa. Testének függőleges csíkos mintája, álcázó színe jól elrejti a nádasban, a vízinövények között.
Felépítés:
Legnagyobb tömege: 3,2 kg.
Átlagos tömege: 200-300 gramm.
Legnagyobb testhossza 50 cm.
Élethossza 13 év.
Jellegzetességei:
Taréj a háton

Táplálkozása
A sügér sokféle állatra vadászik. A fiatal egyedek elsősorban puhatestűekkel, apró ízeltlábúakkal táplálkoznak, az idősebbek étlapján főként rovarok és lárváik, szúnyog-, szitakötő-, kérészlárvák szerepelnek. Ha apró halak kerülnek a közelükbe, azokra is rátámadhatnak, de nem vetik meg az ikrákat sem. A sügér a 100 grammos tömeg elérése után nagyon gyors növekedésnek indul, ha azonban a szükséges időszakban nem jut táplálékhoz, elsatnyul, és a 100 grammos testtömeget csak hetedik életévében éri el. A fiatal sügérek rajba tömörülve vadásznak. A vízinövények között elrejtőzve apró halakra, elsősorban kicsiny bodorkára és küszökre leselkednek, de gyakran elvegyülnek a kis vörösszárnyú keszegek népes csapatában is. Ha egy kishal óvatlanul megközelíti rejtekhelyüket, a sügérraj utána veti magát, és addig üldözi, míg az a fáradtságtól meg nem adja magát. A sügérek támadáskor leggyakrabban az áldozat farokúszóját harapdálják. Jellemző vonásuk, hogy mindig a farka felől kezdik felfalni zsákmányukat; a kisebb halak viszont gond nélkül csúsznak le akár keresztben is a torkukon. A nagyobb, 0,5-1 kg tömegű példányok rendszerint 20-60 grammos halakra vadásznak. Érdekes, hogy a sügérek kannibálok: gyakran falják fel saját fajtájuk ivadékát és apró példányait

Életmódja
A sügérek elsősorban az apró halfajtákban gazdag álló és lassú folyású vizeket szeretik. Táplálkozási módjuk megköveteli a jó látási viszonyokat is, ezért a tiszta, átlátszó vizekben érzik a legjobban magukat. Megélnek a gyors folyású folyókban is, ha azok vize nem túl iszapos. A hegyi folyókban és sós tavakban nem találkozunk sügérrel. Az azonos korú fiatal sügérek rajt alkotnak. Növekedésük során egyre inkább áttérnek a magányos életmódra, de elsősorban nem azért, mert az idősebb példányok elvesztik a csoportösztönt, hanem amiatt, hogy a raj az idők folyamán természetes úton egyre inkább megfogyatkozik.

Szaporodása
A hímek a hatodik és tizenkettedik hónap között érik el az ivarérettséget, bár ekkor még csak 5-8 centiméter hosszúak. A nőstények csak harmadik évükben készek a szaporodásra, és általában nagyobbak a hímeknél. Az ívás az időjárási viszonyoktól függően márciusban-áprilisban zajlik, a süllő szaporodását megelőzve. A nőstény mintegy 300 000db ikrát rak természetes rejtekhelyekre - vízinövények, elsüllyedt ágak, kövek közé-, általában sekély helyekre, ahol a víz gyorsan felmelegszik, de már meghaladta a 10-12 °C-ot. Az ivadék az ikrák megtermékenyítése után egy héttel már ki is kel.

Sügérvész
A hatvanas és 1970-es években egy fekélyes betegség tizedelte meg a sügérállományt Nagy-Britanniában. A vizsgált élőhelyeken az egyedek mintegy 99%-a elpusztult. Csak a legerősebb fiatal példányok maradtak meg. Bár a vész már évtizedekkel ezelőtt elmúlt, következményei mind a mai napig érezhetőek. A felnőtt sügérek hirtelen pusztulása megzavarta a faj természetes kiválogatódását. A vészt túl sok fiatal példány élte túl, amelyekből elsatnyult, törpe növésű állomány alakult ki.

A sügér horgászata
Általában hagyományos módon csontival, gilisztával, apró hallal horgászunk sügérre, de a kisebb körömvillantóra vagy twistesre is előszeretettel ugranak rá. A legnagyobb méretet bányatavakban, illetve mély tavakban, folyókban érheti el. A Kárpát-medencében megnőhet akár 2,5 kg-os tömegűre, és 50 cm hosszúra, de rekordlistára kerülnek már az 1 kg körüli példányok is.
Magyarországon kimondottan sügérező hely nagyon kevés van, apróbb példányok szinte mindenhol előfordulnak, nagyobb egyedek már sokkal ritkábbak. Velük az öregebb tározókon (mint például a Pécsi-tó, Kaposvárnál a Deseda, morotvákban, holtágakban , valamennyi csatornában és kisebb síkvidéki patakban, folyóban (például Duna-Tisza-csatorna, Duna-völgyi-főcsatorna, Sió, Rába, mély kavicsbánya-tavakban, nagyobb folyóinkon (a Duna, a Tisza, illetve a Dráva bármely csendesebb szakaszán), illetve tavainkon (a Balaton és a Velencei-tó nyugodtabb, vízinövényekben gazdag régióiban) találkozhatunk. A legnagyobb magyarországi sügér, amelyet Ámon Krisztián fogott ki 1988-ban, 1,87 kg-ot nyomott, hossza 37 cm volt.

 

Süllő

A fogassüllő vagy süllő (Sander lucioperca) a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályába, a sügéralakúak (Perciformes) rendjébe és a sügérfélék (Percidae) családjába tartozó faj. Nagyobb példányait a fogas névvel jelölik.

Elterjedés
Közép- és Kelet-Európában elterjedt faj, de másfelé is betelepítették. A Kárpát-medence vizeiben őshonos.

Élőhelye
A nem túlságosan gyors folyószakaszokon és a jó oxigénellátottságú állóvizekben egyaránt jól érzi magát. Jól alkalmazkodik a sókoncentráció változásához, így félsós, torkolat közeli tengeröblökben is megél. Elkerüli viszont a laza üledékkel fedett mederrészeket és az elmocsarasodó vizeket. A kis folyóknak inkább csak a torkolatában fordulnak elő a befogadó nagyobb folyóból felúszó fiatal példányok.


Megjelenése
Erősen megnyúlt, oldalról összenyomott, aránylag alacsony hátú hal. Feje nagy, szintén oldalról lapított, orrhossza jóval meghaladja a szem átmérőjét. Csúcsba nyíló szája is nagy, fölső állkapcsának vége eléri a szem hátsó vonalát, esetleg azon is túlér. Szájában erős fogak ülnek, melyek között nagyobb, a többi közül kiemelkedő ebfogak is találhatók. Két hátúszója közül az elsőben 13-17 tüske, a másodikban 19-24 elágazó sugár számlálható. Farokúszója jól fejlett, a széle mérsékelten bemetszett. Anális úszója rövid, benne 11-13 osztott sugár van. Hasúszói a mellúszók alatt, de azoknál kicsivel hátrébb foglalnak helyet. Pikkelyei aprók, számuk az oldalvonalon 80-100. Zöldesszürke alapszínét szabálytalan alakú és elrendeződésű sötétebb harántsávok mintázzák. A nagyobb példányok 50-60 cm hosszúak, de egy méternél nagyobb is lehet.


Hasonló fajok
Nagyon hasonlít hozzá legközelebbi rokona, a kősüllő, de az kissé zömökebb, szája kisebb - fölső állkapcsának vége legfeljebb a szem középvonaláig ér -, kifejlett példányainak nincsenek ebfogai, és oldalán a harántsávok határozottabbak. A sügér teste még zömökebb, és első hátúszója végén fekete foltot visel.


Táplálék
Az adott vízterületen gyakori halak közül válogatja táplálékát, nem annyira faj, mint inkább méret alapján szelektálva közöttük, a kisebb méretűeket részesítve előnyben.

Szaporodás
Ivarérettséget 3-4 éves korban éri el, március-áprilisban szaporodik. Tavasszal a hímek a fél méternél mélyebb, kemény aljzatú vizeket keresik fel, ahol a fészeknek alkalmas növényzetet - folyóknál az elöntött hullámtéri vegetációt vagy a parti fűzfák kimosott gyökérzetét - letisztogatják. A nőstények erre rakják ikrájukat, amelyet a megtermékenyülés után a kikelésig őriznek. Az ikraszemek átmérője 1-1,5 mm, számuk testtömeg-kilogrammonként körülbelül 180 ezer.

Kárpát-medencei elterjedése, jelentősége
Legértékesebb és legkeresettebb halaink egyike. Részesedése a halász- és horgászzsákmányban egyaránt jelentős, tehát vizeink süllőállománya gazdasági szempontból is igen komoly értéket képvisel.
Magyarországon a legkisebb kifogható méret 30 centiméter. Tilalmi időszak március 1-jétől - április 30-ig van.